Egy törött korsó - Használhatatlan és értéktelen!? 

Egy vízhordó naponta két vizeskorsóval ment a kúthoz. Mindkettőt megtöltötte és urának házához vitte. Az egyik korsó rendben volt, de a másikon egy repedés éktelenkedett. Belőle útközben a víz az útra csöpögött. Mire megérkezett, ez a korsó általában már félig üres volt. A vízhordót ez azonban nem zavarta. Nap mint nap végezte a kötelességét, így telt el sok idő.
A vízhordó nagy meglepetésére a repedt korsó egyszercsak beszélni kezdett: "Hiszen én nem vagyok használható teljes mértékben. Miattam állandóan vizet veszítesz. Miért nem dobtál már ki régen?" A vízhordó így válaszolt: "Téged kidobni? Eszemben sincs. Az a víz, amely útközben a repedésen át kiszivárog, megöntözte az útmenti virágokat. Így mindig tudtam az uram asztalára tenni egy friss virágcsokrot."

     Versengés a műhelyben

      Az ácsmester műhelyében nagy elégedetlenség és harc támadt. A szerszámok, amelyeknek az lett volna a rendeltetésük, hogy csodálatos egyetértésben és harmóniában dolgozzanak egymással, most ahelyett elkezdtek zúgolódni, ítélkezni és egymás fölé emelkedni.

   „Úgy gondolom,  - mondta dr. Fúró, egy mély kutató-, hogy gyalu testvér általában csak felületes munkát végez. Természetesen nagy zajjal dolgozik, nagy hűhót csinál, és ha az ember a forgácsra néz, úgy tűnik, mintha borzasztó sokat végzett volna,…de csak a felületet érinti. Nem, elfogyott a türelmem vele szemben. Az én vezérelvem ez: csak mélyen behatolni a dolgokba.”

   „Ismerem az Ön bölcsességének mélységét – válaszolta Kalapács prédikátor – és csodálom beható erejét, de el kell ismernie, hogy az Ön hatásköre nagyon kicsi körzetre korlátozódik.”

   „Kalapács testvér – kiáltott közbe a hegyes kis Szegsegéd-, Ön valóban elég nagy zajt csinál, de tapasztalatból állíthatom, hogy végeredményben mindig csak a fejemet üti.”

   „Két öreg fűrész aggasztóan összedugta a fejét, és egyik a másiknak ezt suttogta kitöredezett fogai között: „Én már régen elégedetlen vagyok a műhelyben levő mostani állapotok miatt. Az én időmben mindig azt mondtuk: Lassan, de biztosan! Sose vártam azt, hogy egy nagy deszka pár pillanat alatt apró darabokra változzék. Oda és vissza, oda és vissza, így dolgoztam a deszkán, míg egyik rost a másik után engedett. Igen, ez kemény, hosszadalmas munka volt. De most! – ott vannak a gépek, hatalmas intézkedések, és pár pillanat alatt megtörténik az, ami, ha helyesen csinálnák, egy órai időt is igénybe venne.”

   „No, no, kedves Fűrész – mondotta Véső barát –, az Ön nézeteit már régen ismerjük. De én úgy vélem, hogy a dolog azon fordul meg, hogy az ember világosan tudja, milyen úton és módon éri el a legjelentősebb eredményt. Kalapács prédikátort élesen kritizálták, de én állíthatom, már régen dolgozom az ő vezetése alatt, ismerem érveléseinek súlyát és az ő erőteljes beszédének nagyszerű hatását. Egyetlen ütése sem téveszti el célját.”

   A Patkó, amely véletlenül a műhelyben volt, most belekeveredett a beszélgetésbe: „Én is ismerem Kalapács úr hatalmát, de összehasonlíthatatlanul többet nyertem Fújtató úr igehirdetései által.  Melegségre, melegségre van szükségünk! Az megolvasztja a szíveket, melyek az erőszaknak ellenállnak. Ó, hol lennék én, ha ő a lehellete által nem élesztette volna azt a tüzet, ami engemet izzóvá tett!”

   Ekkor általános tetszésbe tört ki mindenki: „Igen, igen, melegségre van szükségünk, melegségre!”

   Ekkor a tiszteletre méltó Köszörűkő professzor, aki épen azzal volt elfoglalva, hogy néhány fiatal fejszének az értelmét kiélesítse, ünnepélyesen megfordult és így szólt: „Bocsássanak meg uraim, a melegség önmagában nem elégséges nékünk; ha valóban alapos munkát akarunk végezni, ahhoz a bensőség nem kielégítő. Ó, nekem sok tapasztalatom van, és sok szikrát láttam már fellobbanni, amely csak egy kis taplót gyújtott fel. Pontosságra, élességre, fényezettségre, finom képzettségre a szó legkiterjedtebb értelmében elengedhetetlenül szüksége van minden eszköznek, amelyik valami jó munkát akar elvégezni.”

   Pár jelentős pillantás esett a becsületes Csavarhúzó testvérre, aki egészen műveletlen, de teljesen hű és hathatós munkás volt.

   „Én arra törekszem – mondotta egész egyszerűen -, hogy ami az utamba jön, azt bátran megragadjam, és amit egyszer erősen megfogtam, azt nem egykönnyen engedem el újból. Ilyen módon nekem már sok munka sikerült.”

   A két barát: Derékszög és mérővessző, akik eddig hallgatagon feküdtek a polcon, indíttatva érezték magukat, hogy ők is mondjanak pár intő szót. Aggodalmukat fejezték ki afelől, hogy valaki egészségtelen sietséggel túl messzire mehet. „Amennyire mi emlékezni tudunk, senkinek sem sikerült semmi, ha nem maradt meg az előírt kötelességek pontos vonalán.”

   „Én már bevertem egy pár szöget jó szilárdra, anélkül, hogy valami előírt tervem lett volna” – mondotta Kalapács testvér halkan magában, és úgy látszik, közben egészen elfelejtette, hogy őt egy magasabb kéz vezette.

   Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és belépett a műhelybe „az ácsmester fia”. Rögtön elcsendesült  az eszközök szóharca, amely alatt semmiféle munka nem haladt előre. A Mester jelenlétében minden szerszám egyszerre tevékeny összhangba került, és a munka örömmel folyt tovább.

   A Mester éppen egy templom mintájának elkészítésével volt elfoglalva. Gyakorlott keze alatt a munka láthatólag a befejezés felé közeledett, és minden eszköz ellentmondás nélkül végezte azt a munkát, amelyre a Mester használta. Fűrész és kalapács, gyalu és fúró, köszörűkő és srófhúzó, -mind megtalálta a maga munkáját. Minden ellentétet figyelmen kívül hagyva, készségesen engedte át egyik a másiknak a helyet, aszerint, amint a munka azt megkövetelte. És így épült a munka a Mester bölcs, tertemtő keze alatt csodálatos, tökéletes templommá.   

    A hal nélküli halászok példázata

Történt egyszer, hogy volt néhány ember, akik halászoknak nevezték magukat, és íme, sok hal nyüzsgött a környék vizeiben. Az egész vidéket patakok és tavak tarkították, mindegyikben tömérdek a hal, és a halak éhesek voltak.

Azok, akik halászoknak nevezték magukat, heteken, hónapokon, éveken keresztül tanácskozásokra ültek össze, és hivatásukról, a halászatról, a bőséges halállományról és arról beszélgettek, hogyan lehetne halászni.

Évről évre pontosan megfogalmazták a halászat jelentőségét, hivatásként emlegették a halászatot, és bejelentették, hogy a halász elsődleges feladata mindig is a halfogás.

Állandóan új és jobb módszerek és a halászat új és jobb meghatározásai után kutattak. Ám egy dolgot nem tettek: nem halásztak.

Nagy, műgonddal megtervezett és költséges oktatóközpontokat építettek, amelyek eredeti és elsődleges célja az volt, hogy a halászokat megtanítsák a halfogás fortélyaira. Mindezek alatt az évek alatt tanfolyamokat tartottak a halak szükségleteiről, természetéről, osztályozásuk módszereiről, a halak pszichológiai reakcióiról, és arról, hol lehet halakat találni.

Az oktatóknak doktori címük volt a halászat tudományából, ám ezek az oktatók nem halásztak. Kemény, szorgalmas tanulás után évről évre sokan végeztek, és kaptak diplomát halászatból.

Egy a halászat szükségességéről tartott tanácskozás után egy fiatal résztvevő elment halászni. Másnap arról számolt be, hogy két nagyszerű halat fogott. Kiváló fogásáért kitüntették és felkérték, hogy lehetőség szerint vegyen részt az összes fontosabb tanácskozáson, ahol elmondhatja, hogyan akadt a horgára a két nagy hal. Abbahagyta tehát a halászatot, hogy legyen ideje beszámolni a többi halásznak, és filmet készítsen a nagy fogásról. Jelentős tapasztalata jutalmául beválasztották a halászok szövetségének elnökségébe is.

El kell ismernünk, hogy a „halászok” között sokan valóban odaadó buzgalommal végezték a dolgukat, áldozatokat hoztak, és minden nehézséget vállaltak. Hiszen nem mesterüket követték-e, aki azt mondta, hogy „kövessetek engem és én emberhalászokká teszlek titeket”? Képzeljük el, hogy megsértődtek néhányan, amikor egyszer valaki felállt és kijelentette, hogy akik nem fognak halat, nem is igazi halászok, akárhogy erősködnek. Megállapítása mégis helyesnek tűnt.

Halász-e az az ember, aki évről évre nem fog halat? Követi-e valaki a Mesterét, ha nem halászik?!

                                                                                                                         (Ismeretlen szerző)

    AZOK  A  KERESZTYÉNEK

A keresztényeknek nincs saját országuk, más népektől elkülönülő nyelvük és hagyományuk, tudjuk, nincsenek saját városaik, nem beszélnek semmiféle különleges tájszólásban, nem jellemzi őket semmiféle sajátos életmód sem.

Tanításaik nem kíváncsi emberek okoskodásából és találmányaiból születtek; sőt! sokakkal ellentétben, ők nem is valami egyszerű emberi tanítást hirdetnek. Találkozhatunk velük a görög és nem görög városokban, ott élnek, ahová a sors vetette őket. A helyi szokásoknak megfelelően öltözködnek,

a helyi ételeket eszik, és minden más kérdésben is az adott hely szokásait követik. Ugyanakkor csodálatos és teljesen egyedülálló állampolgárságuk is megmutatkozik.

Szülőföldjükön idegenként élnek; polgárok, akik mindenüket megosztják másokkal, és mindaz sújtja őket, ami egy idegent. Minden idegen országban otthon vannak, hazájuk viszont idegen föld. Másokhoz hasonlóan ők is házasodnak és gyermekeket nemzenek; a nem kívánt gyermekeket azonban nem gyilkolják meg. Közös az asztaluk, de ágyukon nem osztoznak másokkal. Jelen vannak „a testben”, de nem a „testnek” élnek. A  földön élnek, ám ők a mennyek polgárai. Engedelmeskednek a törvény szavának, és a törvényeknél is szigorúbb életet élnek.

Minden embert szeretnek, és mindenki üldözi őket. Ismeretlenségben élnek, és megvetés a részük; halálra ítélik őket, és elnyerik az életet. Szegények, és mégis rendkívül gazdagok. Mindenből hiányt szenvednek, és mégis sok a kincsük. Megvetettek, és a megvetésből dicsőség száll rájuk.

Nevüket bemocskolták, és mégis ők a tiszták. Kigúnyolják őket, ám e gúny áldásként hull vissza rájuk. Gyalázatosan bánnak velük, és mégis tiszteletreméltóan viselkednek. Jót cselekednek, és gonosztevőként bánnak velük; ha megbüntetik őket, akkor örvendeznek, mintha új életet nyertek volna. A zsidók megtámadják, a görögök üldözik őket, és az üldözők képtelenek megindokolni gyűlöletüket.

Hogy érthető legyen: ami a lélek a testnek, az a kereszténység a világnak. A lélek jelen van a test minden porcikájában; a keresztények ott vannak a világ összes városában. A lélek a testben, de nem a testből van; a keresztények a világban élnek, de nem azonosak a világgal.

(Részlet ismeretlen szerző Diognétoszhoz írt leveléből, valószinűleg a II. századból. Ford. Vanyó László)

Idézet:

„ A keresztyének szeretik az Istent és hisznek benne. Megbocsátanak azoknak, akik őket elnyomják, és barátaikká teszik azokat. Ellenségeikkel jót tesznek. Asszonyaik tiszták, és lányaik erkölcsösek. A férfiak nem kötnek tisztátalan házasságokat, és minden paráznaságtól tartózkodnak. Asszonyaikat, gyermekeiket szeretik, s szeretettel és szelíden beszélik rá, hogy Krisztus követői legyenek. S ha valaki keresztyénné lesz, különbségtétel nélkül testvérnek nevezik, és szeretik egymást. Segítik az özvegyeket, sőt azoknak a gyermekeit is, akik velük gonoszul cselekednek. Akiknek van, zúgolódás nélkül adnak, akinek nincs. Ha egy idegent látnak, magukhoz hívják, és úgy örülnek neki, mintha valóban testvérük volna, mert ezek nem test és vér szerint nevezik testvérnek egymást, hanem Lélek és Isten szerint. Ha valakinek közülük nincs mit ennie, akkor bőjtöl  egy-két napig a többi, hogy elláthassák a legszükségesebb ennivalóval. Lelkiismeretesen engedelmeskednek Messiásuk parancsainak. Minden reggel és minden órában dicsérik Istent és hálát adnak neki jóságáért. Sok-sok szépet beszélnek még róluk mindenütt, de ők sose beszélnek jótetteikről, sőt inkább arra ügyelnek, hogy ne tudjanak arról.

Ez egy új nép, és egy új nép cselekedete ez- van bennük valami Isteni.” 

        A végrendelet

Egy tehetős amerikai keresztyén embernek volt egy felnőtt fia. Léha, könnyelmű fickó volt. Végül szakított apjával, mert az megunta már, hogy pénzzel tömje. Dühösen hagyta maga mögött az atyai házat. Családja elveszettnek tartotta, és ő valóban hosszú ideig hazátlan csavargó módjára élt. Egyszer aztán nagy nyomorúság szakadt rá és a kétségbeesés környékezte. Akkor elszánta magát, hogy betör a tulajdon házukba, mikor a család távol van. Pontosan tudta, hol tartják az értékeket és így akarta elérni, hogy egy időre kikerüljön a bajból. Az apám ugyanis köteles pénzzel ellátni engem – gondolta dacosan. Valóban sikerült a házba behatolnia, a pénzes szekrényt feltörnie, és a teljes csendben elkezdett a pénz után kutatni. Egy csomag értékpapír között megtalálta apja végrendeletét.

Kíváncsian elkezdte olvasni. Legnagyobb csodálkozására, a maga nevét is ott találta az örökösök között, mégpedig igen tekintélyes összeggel szerepelt. Először nem akart hinni a szemeinek. Lehetséges volna, hogy apja, akinek hátat fordított, akit oly galádul elhagyott, még mindig részesíteni akarja őt az örökségből a többiekkel együtt?Lehetséges – tette fel a kérdést önmagának - , hogy apám még mindig szeret engem, holott én gyűlölettel elfordultam tőle?

Lehetséges, hogy a szégyen ellenére, amit reá hoztam, még mindig fiának tekint? Ez a gondolat mélységesen meghatotta, nem tudott szabadulni tőle, míg elhatározta: elhagyja könnyelmű életét, és megbékül apjával.

Mennyire nem sejtette ez a fiatalember, hogy apja így szereti őt! És te nem ugyanígy vagy Istennel? Talán megpróbáltad teljesen kiűzni gondolataidból, vagy ha ez nem sikerült, legalább úgy néztél rá, mint aki haragban van veled.

Ez azonban hamis elképzelés volt. Ha tudnád mennyire szeret Ő téged! Vágyik arra, hogy szívére szorítson. Szeretné elmondani neked, hogy teljesen és maradéktalanul megbocsátott, és szeretné megmutatni, milyen dicsőséges örökség vár rád, ha kész vagy ezt elfogadni.

-         De mondod – lehetetlen, hogy ilyen könnyen megbékülhessünk Istennel. Hát igazán úgy gondolod, hogy most higgyek abban, hogy Isten szeret engem, és bűneimet mind megbocsátotta, mert Jézus Krisztus értem meghalt, és ezen a módon találjam meg lelkem békéjét és nyugalmát?

   Igen, így gondolom, vagy inkább így véli Isten, mert ezt üzeni Igéjében:

Az Isten Fia szeretett engem, és önmagát adta értem. (Galata 2,20) Vagy azt hiszed talán, hogy imádságaiddal, bűnbánatoddal, megjobbulási törekvéseddel vagy eláradó érzelmeiddel ki tudod harcolni békességedet? Akkor nagyon tévedsz. Először meg kell hallanod Isten üzenetét, aztán higgy abban, és egyszerűen fogadd el, amit Jézus Krisztus érted is megtett.

    Az életmentő fiú.

Egy aggastyán a folyóparton sétált fiával. Elgondolkozva nézték a vízen úszó jégtáblákat. A túlsó parton kisgyermekek játszottak. Egyik gyermek játék közben a vízbe esett és magával sodorta az ár.

 - Fiam, te megmentheted azt a gyermeket. Kockára teszed érte az életed? – szólt az apa fiához. A fiú belevetette magát a jeges folyóba és felhozta a mélyből az ájult gyermeket, de alighogy elvették kezéből, örökre elmerült a hullámokban. Évek múltak el. Az ősz ember magányosan sétálgatott a folyóparton. Arra jött egy vígan fütyörésző ifjú. Az öreg megállt, mélyen az ifjú szemébe nézett.

-  Emlékszel-e rám? – kérdezte tőle.

- Én vagyok, akinek a fia érted áldozta magát, amikor megmentett a haláltól. Az ifjú figyelemre sem méltatta.

- Mit érdekelnek engem ilyen régi idejétmúlt dolgok! – és vállatvonva tovasietett. 

Vajon te milyen választ adsz Annak, aki egyszülött Fiát adta érted?!

„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

                                                                                                                                                    János evangéliuma 3,16

            A nagy bűnös

Hatalmas erővel hirdette az Igét egy néger evangélista Amerikában. Nagyszámú hallgatóság előtt beszélt a megszentelt életről. Egyik napra temetést hirdetett. Valóban, a szószék alatt állt a koporsó koszorúkkal, virágokkal borítva. A gyászbeszédből kitűnt, hogy az elhunyt minden elgondolható bűnt elkövetett. Mivel ilyen nagy gonosztevő volt, nem hallgatta el az evangélista az ítélet lélekmarkoló hirdetését. A beszéd végén sokak szemében könny csillogott. Ekkor az evangélista megkérte a jelenlevőket, hogy sorban menjenek a koporsóhoz, és nézzék meg az elveszett, kárhozatra méltó bűnöst. – Ki lehetett ez a nagy bűnös? – kérdezgették, és egyik a másik után nézett a nyitott koporsóba. A koporsó azonban üres volt, de egy nagy tükör feküdt benne, úgyhogy mindenki, aki belenézett – saját magát látta, mint kárhozatra méltó bűnöst.

        A tűz martaléka

Egy hitetlen európai akart egyszer egy indiai keresztyént meggyőzni arról, hogy hite értelmetlen, és számára nincs segítség.

-         Mit tett hát tulajdonképpen érted a te Jézusod? – kérdezte a gúnyolódó.

-         Megváltott – felelte mélyen megindulva a bennszülött.

-         Mit értesz ezen? – kérdezte az európai gúnyos mosollyal.

-         Gyere az ajtó elé, és megmutatom – hangzott a válasz.

Ott künn összegyűjtött az indiai egy maroknyi száraz levelet és kört formált belőlük. Aztán keresett egy hernyót és a kör közepébe tette. Köröskörül meggyújtotta a lombot, miközben a gúnyolódó nem kis kíváncsisággal figyelte. Amikor a tűz közeledett a hernyóhoz, az ijedten tekergett ide-oda, de az égő körből nem tudott kiszabadulni. Hirtelen az ember benyúlt a füstön át, kiszabadította a hernyót veszélyes helyzetéből és a zöld fűre helyezte, ahol semmi veszély nem fenyegette.

 - Ezt tette értem az áldott Jézus Krisztus – mondta. – A pokol lángjai nyaldostak körül, nem menekülhettem előlük, megértem a kárhozatra és a pusztulásra. Ő azonban megszabadított áldozati halálával. Úgy mentett ki, mint üszkös fadarabot a tűzből. Aztán pedig engem – nyomorult, halandó férget – szívéhez vont.

Mondanunk sem kell, hogy az európai elhallgatott.

El tudod mondani te is magadról, hogy az Úr Jézus téged is megmentett halála árán? El tudod mondani, mint ez a bennszülött: „Megváltott engem”? Ha még nem, arra kérlek, jöjj az Úr Jézushoz, és Ő békességet ad neked, elfedez az Ő vérével és te mentes leszel az eljövendő haragtól.

„Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Pál levele a Rómaiakhoz 5,6)

„Te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak verméből.” (Ézsaiás könyve 38,17)

„Olyanokká lettetek, mint a tűzből kikapott üszög.” (Ámós könyve 4,11)

Hogyan várakozol az Úrra?

Egy gazdag gyáros, hogy kertjét szebbé tegye, művezetőjétől négy munkást kért. Elvezette őket a kertbe, megmagyarázta feladatukat, majd így szólt hozzájuk:

 - Mindjárt fogjanak munkához! Én most elmegyek. Teendőjük hosszú időre elég lesz. Majd visszajövök és a továbbiakat megbeszéljük.

A gazda elment. És mi történt?

Egyik munkás, alighogy ura eltávozott, kényelembe tette magát. Kedélyesen végignézett munkaterületén, de nem fogott munkához. Elkezdett ábrándozni: de jó lesz majd, ha ura visszajön és nem kell többet dolgoznia. Munka helyett hozzálátott falatozni. Gondolta magában: Még úgysem jön az Uram, majd megleszek a munkámmal valahogy – közben elálmosodott és elaludt.

A második munkás szorgalmasabb volt. Megkezdte a munkát ura kertjében, de közben eszébe jutott, hogy kifutja az időből, a közelben levő saját kis kertjét is rendbe tarthatja. Túltéve magát ura parancsán, átugrott a sövényen és nekilátott saját munkájának.

 - A rámbízott munkát majd megfeszített munkával utána pótolom – gondolta magában.

A harmadik munkás munkahelyén maradt. Munkához látott, és szorgalmasan dolgozott, de közben mind gyakrabban, egyre hosszabb időre megállt. Ilyenkor mindenegyes alkalommal abba az irányba nézett, amerre ura elment. Közben folyton ez foglalkoztatta: Már nemsokára itt lesz...hogy lehet, hogy még mindig nem jön...Vajon mikor érkezik meg uram?...De sokat kell várnom...és lassanként ez lett főfoglalkozása, s amit tennie kellett volna, elhanyagolta.

Nos, mit csinált a negyedik munkás? Hozzáfogott munkájához. Nem sietett, hanem nyugodtan, kitartóan, hűségesen végezte, amit ura reá bízott. Minden figyelmét és erejét ura munkájára irányította. Evett közben, de nem lustálkodott. Szüntelen tudatában volt, hogy ura bármelyik pillanatban visszajöhet.

A négy munkás közül egyedül ez az utolsó volt, aki helyesen várakozott ura visszajövetelére.

Vajon te melyik munkáshoz hasonlítasz?

    Élő-szó

Van arany, ami nem fénylik, van út, ami nem járható, van tenger, ami nem kéklik, van igazság, ami fel nem fogható !! Ezt hallgattam - hallgasd te is :

Két magzat beszélget az anyja hasában :

- Mondd, te hiszel a születés utáni életben ?

-        Persze.

-        A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.

-        - Lárifári ! A születés után nincs semmi ! Onnan még senki nem tért vissza ! S különben is, hogy nézne ki ?

-        - Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak... S talán a saját lábunkon fogunk járni, s a saját szánkkal eszünk.

-        - Ez már végképp ostobaság ! Járni nem lehet ! S még, hogy szájjal enni ?! Nevetséges ! Hát nem látod a köldökzsinórt ? S ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit : azért nem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid .

-        - Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.

-        - Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.

-        - Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk...

-        - A Mama ? Te hiszel a Mamában ? Igen.

-        - Ne nevettesd ki magad ! Láttad már valahol ? Egyáltalán látta már valaki ?

-        - Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.

-        - Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó ? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.

-        - Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét .

 Vigyázz!!!

- Míg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ és
vonalakat karcolt az autó oldalára.
Haragjában, a férfi megfogta a gyermek kezét és többször ráütött, nem
ismerve fel, hogy a francia kulccsal üti.
A kórházban a gyermek elveszítette az összes ujját a törés miatt.
Mikor a gyermek megkérdezte az apját, szemében fájó tekintettel
- Apa mikor fognak visszanőni az ujjaim? - Az apa felismerve tettének
súlyát, szólni sem tudott.
Visszament az autójához és többször belerúgott..Saját cselekedetétől
feldúlva leült az autó elé és a karcolásokat nézte.
A gyermek azt írta:. "SZERETLEK APA!"
A tárgyak használatra vannak, az emberek szeretetre! A probléma a mai
világban az, hogy az   EMBEREK VANNAK HASZNÁLVA ÉS A TÁRGYAK SZERETVE!
Legyünk óvatosak és tartsuk emlékezetünkben ezt a  gondolatot:...
A tárgyak azért vannak, hogy használjuk, az emberek pedig hogy szeressük
őket!
Légy ura érzelmeidnek:

- vigyázz a gondolataidra, szavak lesznek belőlük,
- vigyázz a szavaidra, cselekedetek lesznek belőlük,
- vigyázz a cselekedeteidre, megszokások lesznek belőlük,
- vigyázz a megszokásaidra, szenvedély lesz belőlük,
- vigyázz a szenvedélyedre, rabsággá és végzeteddé válhat!