Rólam

Kiskorom óta sokat hallottam Istenről. Jártam templomba és vasárnapi iskolába. Sok bibliai történetet és keresztyén éneket tudtam kívülről, de igazából nem ismertem az Úr Jézust, hétköznapi életemet nélküle éltem. Ugyanúgy csaltam az iskolában, lestem, hamisítottam, hazudtam, csúnyán beszéltem..., mint a többiek az osztályban. Hatodikos voltam, amikor először életemben imádkoztam saját szavaimmal - nem egy betanult imádságot mondtam el, mert megértettem, hogy bűnös vagyok és csak az Úr Jézus tud rajtam segíteni, Aki meghalt az én bűneimért is a kereszten. Kértem Őt, hogy bocsássa meg a bűneimet és segítsen, hogy meg tudjak változni. Meghallgatta kétségbeesett kiáltásomat, amit könnyek közt mondtam el Neki. Abban az évben voltam először keresztyén táborban, ahol megerősödtem hitemben. Azóta egy tábort sem hagytam ki, amennyiben tőlem telt. Az Úr olyan embereket, testvéreket adott mellém, akik segítettek továbbmenni ezen az úton, magyarázták Isten Igéjét, mindig készek voltak megfelelni kérdéseimre, és ami a legfontosabb, jó példák voltak számomra Krisztus követésében. Nyolcadikos koromban a gyülekezet előtt is vallást tettem hitemről. Örömmel készültem erre az alkalomra, és mindent komolyan vettem. Ekkor már nemcsak a vasárnapi iskolát látogattam rendszerességgel, hanem az ifjúsági órákat is, ahol szintén rengeteget tanultam, és először életemben éreztem azt, hogy valahova tartozom, tagja vagyok egy közösségnek, ahol elfogadnak. Amikor középiskolás lettem, lehetőséget kaptam arra, hogy bekapcsolódjak a gyermekmunkába. Segítettem a vasárnapi iskola legkisebb csoportjában, majd később a táborokban is. Boldog voltam, hogy én is szolgálhatok Istennek. Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy minden problémám megoldódott és tökéletes lettem :-) A gimiben már nem ment jól a tanulás. Az az igazság, hogy nem is igyekeztem eléggé, mert minden más jobban érdekelt. Ennek ellenére volt, amiben jeles voltam, és nagy terveim voltak. Az érettségire nem sokat készültem, annál nagyobb volt a feszültség. Isten kegyelméből, jelesre leérettségiztem, mert úgy adta, hogy a legkönnyebb tételeket húztam ki. Egyetemre készültem, de elbíztam magam, mert a tehetségemre építettem. Nem sikerült a felvételi. Úgy gondoltam, megpróbálom legközelebb. De nem volt legközelebb. Egy súlyos betegség jött közbe. Évekig nem tudtam elfogadni az új helyzetemet, a megváltozott körülményeket. Lázadtam az Úr ellen és eltávolodtam Tőle. Közben otthon sem volt rózsás a helyzet. És én nem könnyítettem meg a családomnak, inkább keserűséget okoztam nekik. Tetteimnek meglett a következménye, sokat szenvedtem. Isten mégsem vetett el, nem úgy bánt velem, ahogyan megérdemeltem volna. Megbocsátott és új lapot kezdhettem. Ez a kegyelem. Az Úr megajándékozott olyan munkahellyel - hivatással, amit szeretek, és ahol Őt szolgálhatom. Követem Őt a keskeny úton, néha botladozva, néha bukdácsolva, de sohasem elhagyatva. Erről szólnak a verseim, írásaim. 

Nem igazán fontos, hogy ki vagyok én, mert "Neki (az Úr Jézusnak) növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem." /János evangéliuma 3,30/